Back to Black – Kritika

 

Az életrajzi filmek reneszánszát éljük mostanában. Lassan nem telik el úgy év, hogy ne kapjunk 1-1 nagy zenei tehetség életéről egy szívszorító megemlékezést. A Queenről szóló Bohém rapszódia sikere adta meg igazán a löketet, hogy aztán a filmkészítők sorra vegyék azokat a sztárokat, együtteseket, akikben látnak fantáziát, hogy pályafutásuk elég színes lehet egy mozifilmhez.

Idén már Bob Marley életének és pályafutásának egy szakaszával megismerkedhettünk a One Love című életrajzi drámában, és most itt van a többszörös Grammy-díjas, 27 éves korában, 2011. július 23-án alkoholmérgezésben elhunyt angol énekesnő, Amy Winehouse története is.

A fiatal icon élete tényleg egy igazi művész-dráma. Őt nem a siker „nyomorította” meg, hanem alapjáraton bele volt kódolva az egész életébe, hogy idejekorán utol fogja érni a végzet. Hiába voltak mellette segítők, a film megmutatja, hogy sajnos kevesek voltak ahhoz, hogy legyőzzék az Amyben bújó démonokat. Amit az sem könnyített meg, hogy olyan férfi lett élete nagy szerelme, aki magánemberként még mélyebbre húzta, ám valahol mégis, „neki köszönhetően” születtek meg a legnagyobb slágerei, mellyel beírta magát a zenetörténelembe.

Nem hiába tartja a mondás, a legnagyobb ihletet a bánat és szomorúság adja a művésznek. Ha megfigyeljük bármely előadót, a dalok, dalszövegek döntő többsége akkor íródik, ha valami lelki trauma éri őket. Amy pedig kapott belőle bőven, a fiatal lányt, aki igazi művészlélek volt. Ez a mozi leginkább erre próbálta helyezni a hangsúlyt. Ő nem a pénzért, a sikerért írta a dalait, hanem mert ez volt számára a lelki gyógyszer, így fejezte ki magát, így gyógyította a lelkét. Az, hogy mellé nagyszerű, egyedi hang is párosult, az csak egy ajándék volt a sorstól, hogy elő is tudta adni azokat.

A zenészekről szóló életrajzi filmek középpontjában a főhős zenei munkássága áll. Amynek számtalan híres és még híresebb dalai voltak, melyek szövegeit a saját életéből merítette. A filmben ezeket eredeti nyelven, feliratozva végig is lehet hallgatni. Lesz köztük több ismert sláger, a címadó Back to Black, Rehab, Valerie, stb., és kevésbé ismert nóták. Mind egy-egy saját élményt, történetet mesél el, látni és érezni rajtuk, hogy ezek a számok, mind amolyan „kiírom magamból az érzéseim” dalok. Amyt különleges hangja mellett, a dalszövegeinek egyedisége emelte ki a többi sztár közül.

És ha már a hangoknál tartunk, Amyt, Marissa Abela alakítja, aki saját hangján, persze némi autotune segítségével adta elő a dalokat. Mivel Winehousenak senkivel össze nem téveszthető, egyedi orgánuma volt, így bármely számítógépes technika mellett is kihallani, hogy a filmben más énekel. Emiatt egyes kritikák elégedetlenségüket fejezték ki, ami tipikus kritikusi baromság.

Ugyanis sokan nem fogják fel, hogy ezeknek a filmeknek a célja egy karrier bemutatása, nem pedig az előadó dalainak 10/10-es lemásolása és előadása hangilag. Arra ottvannak a koncert DVD-k. A színésztől persze elvárható, hogy a gesztusokat, mimikát, külső, igazán egyedi vonásokat, stílusjegyeket lehozza, de ha mindenki tudna ugyanúgy énekelni mint Amy, Marley, Mercury, Elton John stb. akkor pont az eredeti előadók egyediségét vennék el. Tehát ne az legyen egy zenei életrajzi film mérvadója, hogy mennyire hasonlít tökéletesen a hang, hanem hogy a címszereplőt mennyire tudják életre kelteni a filmvásznon egy színész segítségével.

Ehhez persze a színészen kívül kell egy jó sminkes, fodrász (Amy esetében főleg) és stylist. Ez ebben a filmben teljesen jól működött. Néhol Abela megszólalásig hasonlít is Amyre, bár pl. olykor talán nem sikerült tökéletesen lehoznia a színpadi gesztusait, mint pl. Rami Maleknek Freddie esetében. A színésznő leginkább a biccentésekre fókuszált, miközben Winehouse, bár tényleg egyedi nyak mozgatással bírt a színpadon, inkább a testbeszéde volt erősebb. De ezt leszámítva profi munkát végzett Abela. Ha megfigyeljük, a sok pia és drog okozta bőrhibákra kiemelten figyeltek a stábban, így a sminkeseknek jár a plusz pont.

Sajnos vagy nem sajnos, ezekkel az életrajzi filmekkel szeretnek igencsak óvatosan bánni a készítők. Vagy tiszteletből vagy esetleg a későbbi „rágalmazási” perektől félve a kényes szituációkat, a sokkoló képsorokat mellőzni szokták, maximum csak árnyaltan, vagy szimbolikusan mutatják be azokat. Holtakat sem, de élőket még kevésbé „mernek(?!) rossz színben feltüntetni. Amy esetében a drámai hatást pont ezek hiánya miatt nem érezni annyira mélyen, mint az tapasztalható volt a valóságban egy-egy koncerten. A Youtube-on számos élő fellépés megtalálható, ahol sajnos nagyon rossz állapotban lépett színpadra Amy, ám a filmben nem csak a koncerteket érintve, hanem a hétköznapi züllést illusztrálva próbáltak finomak maradni Sam Taylor-Johnsson rendezőék. De ettől függetlenül jó párszor el fog szorulni a torkunk, ahogy látjuk szenvedni a kényszerbetegségétől Amyt.

Ami az ex-férjét, Blaket illeti a filmben, már szembetűnő, hogy mennyire szeretnék egy toxikus kapcsolat egyik áldozatának feltüntetni, miközben hiába volt alapjában véve erős hajlama az alkoholizmusra és drogokra Amynek, azért a valóságban a férfi nem igazán egy megmentő képét festette ebben a történetben. Sőt, nagyban hozzájárult, hogy ennyire lecsúszott az énekesnő az évek során.

A film közel 10 éves időintervallumot foglal magában, mikor még Amy kezdő, de már nagy tehetségként számontartott énekesnőként adta elő dalait a londoni éjszakában és kiadók versenyeztek érte. Már azokban az időkben is szerette a tütüt, de hiányérzet számomra, hogy igazi előzményeket nem kapunk ebből. Így a néző is csak tippelhet és állíthat fel fotel-diagnosztikát, hogy egy elvált, de közben mindkét szülőjével jó kapcsolatot - sőt a nagyival főleg – ápoló lány miért lett az alkohol megszállottja ideje korán. Majd látjuk, ahogyan egy délután megismerkedik élete szerelmével, Blakekel (Jack O’Connell), aki a zenei múzsán kívül csak rossz hatással volt a lányra. Egyébként az eredeti Blake Fielder-Civil hálás lehet a casting stábnak, mert olyan színészt sikerült a szerepre találni, aki 15 év masszív „mindenezés” után sem biztos, hogy olyan szintre tudná magát amortizálni, mint Winehouse ex-férje a valóságban… De az ilyesfajta „szépítő” szereplőválogatás jótékony hatását már megtapasztalhattuk pont a fent említett Bob Marley kontra Kingsley Ben-Adir esetében is.

Nagy hangsúlyt kapott a filmben az Amyt körülvevő paparazzi hype is, ami egy ilyen labilis lelkű lánynál csak plusz rátesz egy lapáttal, hogy még mélyebbre zuhanjon. Itt nem bírom megállni, hogy értetlenkedésemnek adjak hangot, hogy szinte az összes filmben (de főleg itt), ahol folyamatosan paparazzik vannak, nincs egy olyan ember a stábban, aki értene a fényképezéshez, pedig ülnek ott operatőrök is. A vaku használat, 20 centiről telibe, minden csak nem életszerű, de filmes látványnak tökéletes. Ahogyan a 30 centiről, egy 70-200-as objektívvel való fotózás is a valóságban bizonyára „eladható” képeket eredményez(?!). Meg is lehet érteni, miért vannak ott éjjel nappal a fotósok a sztárok háza előtt, hisz így nehéz lesz értékelhető képekkel házalni a szennylapoknál…

Ami végezetül még hiányérzetként jelenik meg számomra, az a stáblista részeként, minden hasonló filmben fellelhető eredeti képek, videók mostani elmaradása. Valószínű sokan megnéztek volna egy-egy archív koncert felvételt, Grammy-díjátadó képsorokat, a szülők, Blake és Amy közös fotóit a film zárásaként, mint volt a One Love vagy akár a Bohém rapszódiában.

Mindenesetre a Back to Black egy szép tisztelgés a néhai Amy Winehouse előtt. Aki szerette a dalait, azoknak különösen szívmelengető lesz újra hallani ezek a nótákat, melyek nagyszerű előadásban szólnak Abela hangján is. Ez a film tényleg egy nagy tehetség, szívszorító drámája, melyből talán lehetett volna kiutat találni, de sajnos senki nem volt ott, aki elég hatással bírt volna Amyre, hogy megmentse. Ez a film nem csak arról szól, hogy mekkora tehetség volt Amy Winehouse és milyen rövid, de tartalmas karriert futott be a 27 éve alatt, hanem üzenet az embereknek is, hogy figyeljenek oda, ha a környezetükbe van olyan beteg ember, aki segítségre szorul és ne legyen több ilyen eltékozolt élet!

 

Értékelés: 10/7,5

 

A film előzetese itt tekinthető meg:

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

 

Bemutató dátuma: 2024. április 11.